Zigg-Zugg Gézának nehéz gyerekkora volt. Édesapja, Repdes Tibor, a helyi repülőtér vezetője volt, és egyben pilóta. Édesanyja, Rotor Vilma, szintén a repülőtéren dolgozott, mint fuvarszervező. A szülők azt szerették volna, ha a gyerekeik is a repüléshez közeli szakmát választanak maguknak, hiszen így ment ez már régóta ebben a családban, ezért a kezdettől fogva a repüléshez szoktatták, tanították az utódokat. Repülve jártak óvodába, a levegőben fociztak, de még a levegőben is reggeliztek. Mind a száznegyvenheten. Mert Gézáék, ennyien voltak testvérek. Száznegyvenhét szitakötő egy családban.
A szitakötők születésüktől fogva tudnak repülni. Négy szárnyuk van, így minden irányba kiválóan manővereznek, vagy egy helyben lebegnek, akár egy helikopter. Ez egy nagyon fontos tulajdonság, vagy inkább képesség egy olyan világban, mint a mocsár, ahol élnek.
A mocsár egy hatalmas, sűrű bozóttal benőtt, ködös, párás terület volt, ami olyan hosszú, és olyan széles volt, hogy még egy gólyának is legalább tíz békát kellett megennie ahhoz, hogy legyen elég ereje átrepülni. Így belegondolni is rossz, hogy milyen nehéz lehet keresztüljutni ezen egy szitakötőnek, vagy milyen veszélyes hely ez a repülni nem tudó rovaroknak.
Egyetlen pont volt ebben a mocsárban, ahol a kisebb állatok egyáltalán átjuthattak a túlpartra. Ott, ahol a vizes-lápos rész egy kicsit beszűkült. Na, itt nyitottak repteret a szitakötők.
A reptér megnyitása előtt nap mint nap hallatszottak efféle hangok a mocsár mélyéről: Jaaaaajjjjj, vagy Áááááááááá, esetleg Blüggggy, vagy Cupppppppp!
A sétáló rovarokat még egy hétköznapi bevásárlás során is érheti a mocsárban baleset, ha például az elemózsiával megpakolt bevásárlószatyor cipelése közben letérnek a kitaposott ösvényről. A gyalogoló rovar nem tudhatja, hogy a következő kanyar, vagy fűszál után mi vár rá: egy mélységesen mély, ragacsos gödör, amibe ha beleesnek, talán sohasem jutnak ki, vagy egy hatalmas béka, ami csak arra vár, hogy bekaphassa őket. És valljuk meg, senki nem szeretné, hogy egy varangyosbéka megreggelizze: Hammmm!
Szóval egy ilyen világban annak, aki repülni tud, feladata van. Így Gézák családja volt a felelős a légi szállításért a mocsár egyik partjáról a másikra. Vittek ők mindent: ennivalót, építőanyagot, sőt, kisebb rovarokat és bogarakat is el tudtak fuvarozni a hátukon, de be lehetett jelentkezni hozzájuk akár egy mocsárnéző túrára is.
Emiatt reggelenként a mocsár partja nagyon forgalmas hely volt.
- Vigyááááááz ott lent! - kiabálta Géza száznegyvenkettedik testvére, Röpp Máté - Légifuvar érkezik! - Azzal már le is szállt a hátán egy nagy adag szárított virágszirommal a mocsár másik partjáról.
- Figyelem-Figyelem! Nehéééééz teher! - visította az erőlködéstől Géza kilencvenhetedik testvére, Pörgettyű Gizella, mert éppen egy kissé keveset sportoló, nagyon kövér hernyóval, Csussz Irénnel a hátán készült leszállni, ami csak kisebb-nagyobb döccenők árán sikerült neki. Meg is fogadta, hogy innentől kezdve ő csak virágpor fuvart vállal.
Repülni minden szitakötő tudott, kivéve Gézát. Sajnos, Gézával gyerekkorában történt egy kis baleset. Az egyik szárnya megsérült egy farsangon, amikor levelibékának öltözött. Mivel a szitakötő egyik legnagyobb ellensége a béka, és a jelmez nagyon élethűre sikerült, a többiek úgy megijedtek, hogy elszaladtak, és menekülés közben eltörték a szárnyát. A szülei azonnal elvitték a helyi erdei kórházba, ott azonban Dr. Bagoly Elemér fő-repülőszakorvos a következőt állapította meg:
- Kedves Tibror és Vilma! Sajnos, Géza soha többet nem fog tudni repülni. Ne is próbálja, mert leeshet, és még nagyobb baja lehet!
Azóta Géza nem repült. A földön segített édesanyjának a reptéri fuvarokat szervezni. Mindenhová gyalog járt a többiekkel, hangyákkal, pókokkal . A gyaloglás azonban nagyon fárasztó volt. Ő nem erre volt kitalálva, hiszen a szitakötők alapvetően repülő rovarok, és a lábaik nagyon gyengék. Gézának azonban a sok sétafikálástól egyre erősebbek lettek a lábai, és ahogy telt-múlt az idő, egyre nagyobbakat, és egyre gyorsabban tudott lépni, ugrani. Ha futásról volt szó, akkor a többiek sosem érték utol. Géza azonban nem akart belenyugodni abba, hogy nem tud repülni, mert a repülés volt a kedvence. Egyszerűen imádta, amikor a virágok felett suhanhatott. Esténként, ha senki nem látta, akkor nekifutásból próbálgatta a szárnyait repülésre bírni.
- Úúúúúúú, ííííííííí! - erőlködött minden este. Az elején ugyan nem sikerült, de később, ahogy a lábai és a szárnyai egyre izmosabbak lettek, fenn tudott maradni a levegőben pár szempillantásnyi időre. Gézát azonban ezek a rövid kis levegőben töltött pillanatok nem tették boldoggá. Ő repülni akart. Igazán repülni. Vágyakozva hallgatta testvérei beszámolóját a túlpartról és a repülésről, és közben megpróbált visszaemlékezni, hogy milyen is volt, amikor még ő is tudott. De nem jutott eszébe már szinte semmi, mert olyan régen történt. Csak állt a mocsár partján, és szomorúan nézte a felette repkedő társait.
Volt ennek a hatalmas mocsárnak a közepén egy óriási Harangvirág. Nagyon-nagyon messze volt. Olyan messze, hogy még soha senki nem tudott a közelébe sem repülni. Ha ilyen messze volt, akkor hogy-hogy mégis látni lehetett? Hát azért, mert óriásira nőtt. Szinte az égig. Persze csak a rovaroknak tűnt úgy, mintha az égig érne, mert ők mindig csak a földről, alulról látták, de azért igazán jó magas volt. Legalább száz kis virág nyílt rajta folyamatosan. Pirosak, sárgák, fehérek, és olyan élénkek voltak, mintha a karácsonyfa színes égői világítottak volna rajta. A tetején pedig, mint egy igazi korona, egy hatalmas kék virág nyílt. De ez a virág nemcsak gyönyörű volt, hanem igencsak nagy segítséget jelentett a szitakötőknek, akiknek ködös-párás időben kellett repülniük. Ha a mocsár túlpartja felé repültek, csak átnéztek a bal szárnyaik felett, és ha látták a Harangvirágot, vagy legalább a tetején a kék virágot, akkor tudták, hogy jó felé repülnek. Ha visszafelé jöttek, akkor ugyanezt tették, csak a jobb szárnyaik felett kellett átnézniük, így sohasem tévedtek el. Olyan volt nekik, mint egy irányítótorony. Minden szitakötő álma az volt, hogy egyszer majd elrepül a Harangvirágig, de ez még senkinek sem sikerült. Pedig szinte mindenki megpróbálta. Félútig minden rendben is volt, de aztán annyira elfáradtak, hogy nem mertek tovább repülni, inkább visszafordultak. Így a virágig soha senki nem jutott el.
Géza egy reggel nagyon furcsa dologra lett figyelmes. Hirtelen próbált meg felülni az ágyában, és ahogy a lábával elrúgta magát, és megrebegtette a szárnyait, úgy felemelkedett, hogy beverte a fejét a plafonba.
- Áúúú! -kiáltotta. Hát ez nagyon furcsa, gondolta.
Kiszaladt a reptérre, és látta, hogy mindenki a földön van, senki nem repül, mert nagyon borús volt az ég és a szél is fújt. Vihar közeledett. Géza erre ügyet sem vetett, csak nekiiramodott a mocsár partja felé. Futott egyre gyorsabban, ahogy a lába bírta. A többiek először csak meredten bámulták, majd utána kiabáltak:
- Hová szaladsz? Elázol!
Géza csak szaladt, egyre közelebb ért a mocsárhoz. Szinte úgy tűnt, bele is esik. Teljes erőből elrugaszkodott a földről, kitárta a három szárnyát, és mozgatta, ahogy csak tudta.
És ekkor, láss csodát, felemelkedett. A sok gyaloglás és futás során annyira megerősödött, hogy a negyedik szárnya hiányát, ami a felemelkedésben volt nagy segítség, pótolni tudta a lábai erejével. A maradék három szárnya meg az esténkénti titkos gyakorlások során lett olyan erős, hogy most szinte észre sem lehetett venni, hogy a negyedik hiányzik.
- Repülök! - ujjongott! - Újra repülök! – kiabálta, és különböző figurákat csinált a levegőben. Fejenátfordulás, bukfenc, zuhanórepülés.
A többiek ámulva nézték:
-Odanézzetek! Géza repül! Anya, Apa gyertek, ezt látnotok kell! - hívták a szüleiket.
De ekkor hirtelen hatalmas szél kerekedett. Felkapta Gézát magasra, és elsodorta. Husssss. Eltűnt a szemük elől. Olyan vihar támadt, hogy csak úgy hajladoztak a fűszálak. A szél felkapott mindent, amit csak elbírt. Elsodorta a reptéren lévő székeket, amin az utasok pihenni szoktak, felborította a kukákat, de letépte a frissen mosott pilótaruhákat is a szárítókötélről.
Mindannyian azonnal beszaladtak a házba. Repdess Tibor és Vilma mindenkit beterelt a szobába.
- Maradjatok bent! – mondták, - Mi megpróbáljuk megkeresni Gézát.
Azzal kimentek a bejárati ajtón, illetve csak kimentek volna, de a szél olyan erősen fújt, hogy nem tudták kinyitni. Hiába nyomták, tolták belülről, a viharos szél nem engedte őket kijutni. Nem tehettek mást, várniuk kellett. Várták a vihar végét, és közben aggódtak. Aggódtak, hogy vajon mi lehet Gézával. Él-e még? Látják-e még valaha?
A vihar egész éjjel tombolt. A nap már éppen felkelt, mikor a szél elcsendesedett, és az ég is kitisztult. Szinte egyszerre szaladtak ki az udvarra, hogy Géza felkutatására induljanak. Mindenhol keresték, de nem találták. Megnézték a reptéren, a mocsár teljes innenső partján, minden bokorban és fűcsomóban, de semmi nyomát nem lelték.
Ahogy a nap felfelé kúszott az égen, és egyre fényesebben ragyogott, Tibor valami furcsa dologra lett figyelmes. A Harangvirág tetején, ott a kék virág tövében van valami. De mi lehet az?
Mivel Tibor teljesen megdermedve bámulta a virágot, így a többiek is arrafelé fordultak. És akkor már ők is látták. Ott, a Harangvirág tetején, nagyon magasan, a kék virág mellett. Ott ült Géza.
- Hahó! Itt vagyok! - kiabálta. Majd elrugaszkodott a virágról és a többiek felé vette az irányt. Mivel nagyon magasan volt, szinte meg sem kellett erőltetnie magát, úgy repült, mint egy tollpehely. Vitorlázott a levegőben.
Az történt ugyanis, hogy tegnap a vihar repülés közben magával ragadta. Egészen a Harangvirágig repítette a szél. Sőt, a virág tetejéig sodródott, és itt várta ki a vihar végét. Most, miközben a testvérei felé haladt, örült annak, hogy ismét repül. Boldogan mozgatta szárnyait, és gyönyörködött a tájban, végre ismét felülnézetből.
Pavella János
Utolsó kommentek